A konkurencia számunkra nem ellenség, hanem versenytárs. Amikor 1996-ban, a Nemzeti Bank egyik leányvállalatában elkezdtem ezen a területen dolgozni, szokatlan módon elmentem a konkurencia kiállítására. El is mondtam, hogy én ugyan a konkurenciától vagyok, de szeretném megismerni a termékeiket. Ahol pedig lehet, fogjunk össze, és dolgozzunk együtt, mivel nem teljesen fedjük le egymás tevékenységét. Emellett meghívtam őket a mi hasonló rendezvényeinkre. Ebből a találkozásból tizenegy éves munkakapcsolat lett, mivel később ennél a cégnél dolgoztam. Ebben az időszakban azonban ugyanúgy jártam el korábbi munkaadómmal, mint korábban velük. Egyébként ők is keresztény értékrendet képviseltek. Ma már viszont csak a saját cégemmel foglalkozom, mert egy fenékkel két lovat nem tudtam tovább megülni. Ha világiként viselkedtem volna, nagyon csúnyán távoztam volna korábbi munkahelyemről. Mert ők velem szemben nem éppen keresztényi módon viselkedtek, és nehezen dolgozták fel, hogy ezentúl nem alkalmazottjuk, hanem üzleti partnerük leszek. Attól, hogy valaki kereszténynek mondja magát, még nem feltétlenül viselkedik úgy.

Vannak helyzetek, amikor azt kell mondani, hogy fiúk, ti voltatok a jobbak, nyertetek, gratulálunk. De minden megbízás teljesítéséhez szükség van valamennyi pénzre, egyszerűen nem lehet bármilyen olcsón megcsinálni. Ha aláígérünk ennek, az tisztességtelen játék.

Ilyenkor az ember félreáll, mert nincs értelme harcolni. A Magyar Posta tenderein évek óta ugyanaz a cég nyer, ki is tört a botrány a biciklitender kapcsán. Beszállhatnánk a küzdelembe, de inkább nem tesszük, majd a Közbeszerzési Döntőbíróság eldönti, hogy tisztességes volt-e a verseny. Van, aki felvállalja, és görcsöl az ilyen tenderen is, aminek a dokumentációját összeállítani is két hét. Továbbá vannak, akik beleugranak, és hajlandóak blöffölni.

Egy időben egy ismerősünk vállalkozása volt a metró műszaki ellenőre. Azonban számos kivitelező a felújítás alatt tisztességtelen és korrupt módon dolgozott, mivel a főváros beleszólt a szakmai dolgokba. Ezért ismerősünk felbontotta a műszaki ellenőri szerződést, és odébbállt, mivel ő ehhez nem akarta a nevét adni. Sokan fellélegeztek, viszont fél év sem telt el, és a főváros ezt a céget fogadta föl tanácsadónak a műszaki ellenőrök ellenőrzésének ügyében.

A baj nem az, ha valaki ingyen kér valamit, ha előre jelzi ezt, és mindent előre tisztáz. Kevés olyan vevő van, mint például az egyik katolikus gimnázium igazgatója, aki józanul gondolkodik. Õ kerek perec megmondja, hogy szüksége volna egy ötletre, de nincs pénze most kivitelezni azt. Ajánlottunk neki valakit, akinek ez a szakterülete, és aki ingyen is elment és ötletelt. Viszont cserébe, amikor a kivitelezésre kerül a sor, őt is megkérik, hogy tegyen ajánlatot – ha már előtte rászánta ingyen az idejét, akkor ne hagyják ki a meghívottak közül.

Pátyon templomot építünk. Ráköltöttünk már több száz millió forintot, a püspökségen meg tudtunk pályázni még negyvenmilliót. Ez így nem elég a templom felépítéshez, ezért számos munkafázisnál eleve olyanokat kerestünk, akik ingyen is vállalták a kivitelezést. Egy barátom például elvállalta a műszaki ellenőrzést, ami milliókban mérhető megtakarítás. Egész más előre közölni, hogy ingyen munkára keresünk valakit egy jó cél érdekében, mintha mismásolunk. És fontos, hogy mindenki csak annyi hozzájárulást vállaljon ingyen, amennyivel nem terheli meg magát túlságosan. Egy kis cégnek az ötmilliós megbízás jelentheti az alkalmazottai megélhetését, míg aki több százezer négyzetméter ipari padlót készít évente, annak belefér, hogy ingyen csináljon hatszáz négyzetmétert a Pátyon épülő templomban.

Én Solymáron lakom, ahol egy lelkes kis csapattal évek óta a szabadidőnket, sőt anyagiakat is áldozva szervezzük a majálist, aminek a munkálatai már februárban elkezdődnek. Ezen az egynapos rendezvényen ötezer ember fordul meg. Sokszor előfordult, hogy a fiatalok elvállalták egyes részfeladatok elvégzését, de végül nem jelentek meg, mert például előző este sokáig buliztak, és otthon aludtak, így minden ránk hárult. Mi pedig mérgelődtünk: akkor minek vállalták el?

Kevés olyan ember van, akire önkéntesként is teljes mértékben lehet számítani. A munka mellett az önkéntes munkát könnyen elhalasztja az ember, az csak másodlagos. Végül is mindenki a fizetett munkájából él meg. De mindez felelősség kérdése is. Biztosabban elkészül a munka, ha ahhoz önérdek, azaz fizetés kapcsolódik. Ha valaki nem tud valamit ingyen vállalni, nem szégyen. Ha azonban egy munkát elvállaltunk ingyen, attól kezdve ugyanolyan tisztességesen kell elvégeznünk, mintha fizetnének érte. Az elején kell tisztázni a keretfeltételeket, hogy ne legyen zsákbamacska. Egy másik szabály, hogy ha egyszer egy munkát elvállaltunk valamennyiért, akkor nem hivatkozhatunk arra, hogy valaki más feleannyi munkáért kétszer annyit kap.

Egyszer kimentem Lengyelországba egy alkalmi megbízás miatt. Amint megérkeztem, kezembe nyomtak egy kocsikulcsot és százezer svájci frank készpénzt. Az egyhónapos munkából tizenegy év lett, és ma is jóban vagyunk, mivel megbízható voltam, és amit vállaltam, azt meg is tartottam. Pedig egy írott szerződés nem volt közöttünk.

Schumicky András: – Szerintem nem lesz új világrend. Ha azt nézzük, hogy az angolszász piacgazdaság inkább nyereség-, az ázsiai pedig termékorientált, akkor itt, Európában talán lesz egy kis hangsúlyeltolódás a második felé.

Schumicky György: – De tegyük mindehhez hozzá: negyven évig próbálkoztak ránk kényszeríteni a szocializmust, ami végül összedőlt. A kapitalizmust azonban nem kényszerítették rá senkire, az magától alakult ki. Gyökerei a cserekereskedelemig mennek vissza. Van egy értékem, van neked is, megegyezünk, mennyi ilyenért adok hány olyat. Ez a piacgazdaság. Persze problémák lehetnek, például amikor valaminek az értéke nem a kereslet-kínálat által van meghatározva: mitől esett le a tej ára húsz eurocentre, amikor az előállítása ötven eurocentbe kerül? Feltaláltak egy labortechnikát, amivel ennyiért tökéletes tejutánzatot lehet készíteni? Nem. Valaki beleszólt a piaci körforgásba, például az állam az egyik országban többel, a másikban kevesebbel támogatja az adott vállalkozást.

A válság átvészelésének fontos része lehetne az itthon sajnos lassan teljesen kihaló patriotizmus. Svájcban előnyben részesítik a hazai árut, itthon az a lényeg, hogy minél olcsóbb legyen. Persze a legfontosabb a minőség. Pár éve megjelent itthon is az a törekvés, hogy vásároljunk magyar árut, legyen olyan üzlethálózat, ahol csak magyar árukat lehet kapni, és az legyen olcsó. Én is többször próbálkoztam, de a tapasztalataim nem voltak jók: egyszer vettem cipőpasztát, attól kezdve nem lehetett a cipőmet kifényesíteni. Vettem tésztát, nem lehetett rendesen megfőzni. Vettem kolbászt, az pedig mócsingos volt. Ezután föladtam.

Magyarországon nincs piacgazdaság, itt nem kapitalizmus, hanem még mindig szocializmus van. Sokan mástól, az államtól várnak segítséget, pedig munka, pénzkereseti lehetőség van, még ha nem is az, amiről az ember gyerekkorában álmodott. Egy ismerősömnek birtoka van vidéken. Bár a faluban sokan a kerítést támasztva a segélyt várják, mégis alig talál munkást, aki hajlandó lenne a birtokon rendszeresen dolgozni, pedig ott volna a munkahely, a sok állat és gép, amelyeket etetni, illetve kezelni kellene.

Tőlünk nyugatra vállalkozók azért is hajlandóak befektetni, hogy maguknak, családjuknak egzisztenciát teremtsenek, és nem csak azért, hogy rögtön milliókat nyerjenek az üzleten.

Egyszer álltam a piros lámpánál, a járdán pedig festett virágot árult egy néni kétszáz forintért csokronként. Vettem egyet, és váltottam vele pár szót. Azt mondta, nem él meg ebből, de nincs munkája, így legalább elfoglalja magát és valami keveset mégis hoz a konyhára. Ez a hozzáállás hiányzik.

Schumicky András: – A magyar gazdaság másik nagy problémája a hozzá nem értés. Sokszor én adok ötleteket a tanácstalan mosógépszerelőnek, hogy mi lehet a probléma. Egyszer vizesedett a pince, és emiatt kerestem egy ilyen problémákkal foglalkozó vállalkozást. Kértem árajánlatot, de nem voltak hajlandók adni, csak ha kijönnek. A kiszállás pedig pénzbe került volna. Azaz fizessek az árajánlatért. Biztos olyan jól ment nekik, hogy nem volt fontos az új ügyfél.

Schumicky György: – Ugyanakkor sokan nem értékelik a régi munkakapcsolataikat sem, és képesek pár fillér nyereségért bejáratott partneri viszonyokat feladni.

Schumicky András: – Akik így vélekednek, azokat el kellene küldeni Kiss Ulrich jezsuita szerzetes Management by Jesus tanfolyamára. Ha pedig én valamit elítélek, akkor azt nem veszem igénybe. Megkérdezném ezeket az embereket, hogy végigolvasták-e a bankok velük kötött szerződését, és ennek tudatában döntöttek-e, vagy türelmesen kivárták, míg a saját maguk munkájából megtermelt pénzből ki tudják elégíteni az igényeiket.

Az elégedetlenkedők egyébként rendszerint nem a szegényebbek közül kerülnek ki. Még sosem hallottam panaszkodni 14 gyerekes barátomat, ahol ráadásul az asszony háztartásbeli, tehát egy keresetből élnek meg, sem a hétgyerekes pedagógus barátomat. Viszont hallom panaszkodni egyes vállalkozó ismerőseimet azért, mert nem tudják az eltervezett időben lecserélni az autójukat, vagy éppen nem tudnak lemenni vitorlázni az Adriára. Nehéz kérdés, hogy „mi az elég”.

A válság miatt jelentősen csökkent az árbevételünk, de nem bocsátottunk el senkit. Viszont amikor jobban ment, sokat félretettünk, így most van miből kifizetni mindenkit. Sőt, végül három embert is felvettünk, pedig eredetileg voltak, akiknek annyira nem volt munkájuk, hogy akár el is lehetett volna küldeni őket.

Találkoztunk olyan esettel is, hogy valaki nem felelt meg egy pozícióban, ahova pedig a tulajdonos ismerőse ajánlotta, és örömmel vették fel. Végül abban maradtak, beszélnek vele, hogy igyekezzen változtatni, vagy ha nem sikerül, akkor kap három hónapot, és munka mellett keressen másik állást. Az sem mindegy, hogy kit bocsátok el: a középkorú nagycsaládost, vagy a fiatal egyedülállót, aki még vissza tud költözni a szüleihez. Mindig őszintén és nyíltan kell beszélni az alkalmazottakkal. Nálunk egyébként csupa nagycsaládos dolgozik. Az úgynevezett „védett korosztályt”, a negyven felettieket szeretjük, akik már szeretnek megállapodni egy helyen.

Így van, ezek a tisztességes üzletemberek ismérvei, és nem kell mindehhez kereszténynek lenni. Ha valaki hisz Istenben, és komolyan gondolja a kereszténységét, akkor az egy plusz, ami segít abban, hogy így cselekedjünk. Van egy nagy segítségünk is, a Szentlélek.

Aki mindig csak visz, az idővel lemorzsolódik, és az marad meg, aki hoz is valamit. Például ha egy üzletfelemnél, akinek beszállítok, látok egy fénymásolót, amire nem ÉrMés fénymásoló-szerelő címkéje van ráragasztva, akkor beszélek velük, hogy ha ajánlok egy ÉrMé-set, akkor kipróbálják-e.

Az ügyfél el tudja dönteni, hogy az egyformákból kit választ. Én csak ajánlatot teszek, hogy legalább tudjon az ÉrMésről az adott megrendelő. Ha egy keresztény és egy nem keresztény vállalkozó közül a nem keresztény jobb, akkor nyilván azt választjuk. De azt elvárjuk a keresztényektől, hogy az egyformák közül a saját fajtájukat válasszák. A nem keresztények is értékelik az ÉrMe Klubot, valamint a keresztény vállalkozók megbízhatóságát.

Viszont gyakran találkozunk olyannal, hogy ha egy magát kereszténynek valló ember döntési pozícióban vagy legalábbis információk birtokában van, és az ember megkeresi, hogy segítsen, azt válaszolja, hogy nem tud segíteni, aztán a megbízást egy nem keresztény vállalkozó kapja meg. Mi lehet ennek az oka? A nem kereszténynek meg meri mondani, hogy pár százalékot fizessen neki vissza, mert százezer forintra van bejelentve, és abból él, amit visszakap a megbízott cégektől. Keresztény a kereszténynek viszont nem vallja be, hogy ő is korrupt, mert ciki vasárnap találkozni a templomban. Mások viszont nem tudják róla, hogy ő keresztény, csak azt, hogy vele lehet alkudni. Ez rossz minta.

De hogy szimpatikus, pozitív példát is mondjunk: az egyik multinacionális hálózat keresztény vezetője arra kért minket, hogy ha ő nem alkuszik lefelé egy megbízásnál, akkor utaljunk el az ő tehetséggondozó alapítványának a számlájára belátásunk szerint. A német tulajdonost úgysem érdekli, hogy a legjobb ajánlatot tovább tudta e facsarni, mert neki úgyis minden nagyon olcsó és jó lett. Amikor valaki nem magának, hanem valamilyen - a közjót szolgáló – jó célért kér el pár százalékot, ráadásul ez az üzletnek nem feltétele, azt mindig támogatjuk.

Pátyon, ahol templomot építünk, például volt, hogy az egyik kivitelező késett a munkával. Jogunk lett volna vele szemben érvényesíteni a késedelmi díjat, de nem tettük, mert igazából kár nem ért minket, ő pedig tönkrement volna.

Válaszként középiskolásoknak szóló programsorozatunk, a Bakancslista füzetéből idéznék: a jó vállalkozás megbízható, elismerést vált ki a szakmáján belül, a rábízottak számára hosszú távú anyagi biztonságot teremt, értékteremtő, azaz társadalmilag hasznos tevékenységet végez, szolidáris - nem csak anyagi értelemben gondoskodik másokról -, és zöld, azaz fenntartható mind környezeti, mind üzleti értelemben.

Valószínűleg genetikailag is alkalmas vagyok rá, de valóban, tudatosan is próbálok törekedni arra, hogy másokat akkor is segítsek, ha abból nekem semmilyen személyes hasznom nincs.

Igen, a készpénzfeldolgozás speciális hátterét biztosítjuk; a minőség, a megbízhatóság és a hosszú távú gondolkodás azok a fő értékek, amelyekre ezt alapozzuk. Az SCH-PS Kft. bankjegyek és pénzérmék vizsgálatát, számolását, csomagolását, szállítását végző berendezéseket forgalmaz és szervizel, jellemzően olyan ügyfeleknek – például bankoknak, kereskedelmi cégeknek stb. –, amelyek nagyobb mennyiségű készpénzt kezelnek a napi tevékenységük során. Ilyen cégek, potenciális megrendelők az ÉrMében nemigen fordulnak elő. Megvan a kialakult kapcsolatrendszerünk, nagyjából ismerjük a szóba jöhető megrendelőket; az érmésektől erről nem nagyon tudok újat hallani. A saját szerepemet az ÉrMében inkább abban látom, hogy – mivel sok emberrel találkozom, sokfelé mozgok – azoknak segítsek, akiknek nincs elég kapcsolati tőkéjük vagy bátorságuk, hogy a saját ügyeikben előre lépjenek.

Bátorság kell ahhoz, hogy valakit megszólítsunk, és ahhoz is, hogy merjünk nagyot gondolni, nagyobb szabású vállalkozásokba másokkal együtt belevágni.

Én igyekszem mindenkihez maximális bizalommal fordulni, egészen az első csalódásig. Ha valakiről rossz híreket hallok, azzal persze óvatosabb vagyok, de mindig igyekszem a saját tapasztalataimra hagyatkozni, és nem a híresztelésekre. A bizalommal kapcsolatos hozzáállásomat meghatározza, hogy csak 26 éves voltam, amikor Csilla von Boeselager megtett engem a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egyik vezetőjének. Kormányfőkkel, külügyminiszterekkel kerültem így kapcsolatba, és sok mindent el is ronthattam volna, de erőt adott, hogy valaki megbízott bennem, akitől ezt a feladatot kaptam. Ez adja a motivációt, hogy most én segítsek, én előlegezzek meg bizalmat másoknak. Tulajdonképpen egyre inkább ezt tekintem a feladatomnak; operatív vezető már nem nagyon szeretnék lenni sehol, inkább arra törekszem, hogy a megfelelő emberek megkapják a megfelelő feladatokat, amit jól tudnak végezni, és amiben sikeresek lehetnek.

Persze, de fontos, hogy az alapállás nem a saját sikerem keresése. Azért járok az ÉrMébe, hogy azt figyeljem: mit tudok másoknak adni? Ha kapok is valamit – például az alkotás örömét –, az külön jó.

Természetesen mintája lehet, és itt szeretném elmondani azt a tapasztalatomat, ami számomra is új, és másoknak is tanulságos lehet. Az evangéliumi példabeszéd jut eszembe, amelyikben a király menyegzőbe hívja az embereket, de akik hivatalosak, azok mindenfélével kimentik magukat, és végül a király szolgái az utcáról hívnak meg mindenkit, akivel csak találkoznak. (Mt 22, 1-14. – A szerk.) Én is azt éltem meg, hogy sok esetben az útkereső emberekkel jobban megtalálom a hangot, mint azokkal az egyébként elkötelezett keresztényekkel, akik ugyan buzgón járnak a templomba, de mintha nem nagyon értenék, mi szükség van arra, hogy a lakóhelyükön más keresztény vállalkozókkal kapcsolatot tartsanak, és tegyenek valamit a közösségért.

Ez valóban jó példa. Nem elsősorban keresztényeket hívtunk ehhez a munkához, hanem azokat, akiknek kisgyermekeik vannak, és akiket érdekelt a projekt. Más kérdés, hogy néhányukról menet közben kiderült, ugyanazt a hitet és értékrendet valljuk. De talán ennél is fontosabb, hogy ebben a csapatban vannak olyanok is, akik azóta kezdtek az egyházhoz közeledni.

Pontosan. De ehhez kell az a nyitottság, amiről beszéltem. Hogy mindent azzal a szemmel nézzünk: kinek, hogyan tudnék ezzel segíteni? Nemrégen találkoztam valakivel, aki régi bankos kapcsolatom. Tudtam segíteni neki egy egészen más jellegű vállalkozásában, és mindjárt meg is hívtam, hogy jöjjön el a pátyi ÉrMe-klubba, jár azóta is, bár nem is Pátyon lakik. Vagy egy másik példa: kerestem olyan céget, amelyik egy cipőtisztító berendezést le tud gyártani, és egy fogyatékosokat foglalkoztató vállalkozáshoz jutottam el, ahová be tudtam ajánlani azt a testvérünket, akit egy másik hasonló intézményből kitettek. Vagyis nyitott szemmel kell járni, fel kell fedezni a kapcsolódási lehetőségeket. Ehhez ápolni kell a régi kapcsolatokat is: akikkel nem találkozom rendszeresen, mert éppen nincs közös ügyünk, azokat is évente egyszer-kétszer felhívom telefonon, váltunk egy-egy emailt.

Simon Zoli példáját tudom itt felhozni, akit idén választottunk meg a pátyi klub vezetőjének. Zolit a pátyi templom építése kapcsán ismertem meg, egyszer téglarakodás közben megszólítottam, és kiderült, hogyinformatikai vállalkozása van. Meghívtam a klubba, és el is jött, de egy-két alkalom után azt mondta: itt érdekes előadásokat talán hallgathat, de üzletet ez neki nem fog hozni, az biztos. Ehhez képest most úgy néz ki, hogy nagyon komoly megbízásokhoz fog jutni az érmés kapcsolatoknak köszönhetően.

Azt mindenképpen érdemes, de még nagyobb tanulság, hogy érdemes egymást megszólítanunk, és hogy érdemes ÉrMe-klubba járnunk.

Nagyon pozitívnak látom, hogy végre megvalósult az ÉrMében a közösségi vezetés: a különböző szervezetek vezetőiből és az ÉrMe Alapítvány kuratóriumának vezetőiből álló testület közösen dönt az egész hálózatot érintő ügyekben. Ezzel sok jó energiát sikerült bevonni, és új lendületet kapott a szervezet. A pátyi ÉrMe-klub megalakulását pedig abból a szempontból is fontos fejleménynek tartom, hogy alapot ad a Kérméhez (Keresztény Értékmegőrző Egyesülethez) való közeledéshez is. Az egykori esetleges ellentétek aktualitásukat vesztik: hiszen ma már több ÉrMe-szerveződésről beszélünk, amelyek között a Kérme most már valamilyen módon épp úgy megtalálhatja a maga helyét, mint a budapesti vagy a pátyi ÉrMe-klub, vagy éppen a szakemberklubunk. Ez lehetőséget teremt arra is, hogy a korábban lemorzsolódott – esetleg épp a viták miatt csalódottá vált – tagok visszatérjenek közénk. Örülök az ÉrMe Junior Klub újjáéledésének is; a fiatalok – köztük saját gyerekeim és érmés társaim gyerekei – csatlakozásában azt a visszajelzést látom, hogy valamit jól csinálunk.

A máltai szeretetszolgálat révén, a 90-es évek elején kerültem először Kárpátaljára, egyébként semmilyen személyes vagy családi kötődés nem fűzött oda. Beregszászon nagyon kedves emberekkel találkoztam, akikkel közösen létrehoztunk ott egy ECDL-vizsgaközpontot. Ennek a bevételeiből tudják fenntartani a helyi máltaiak az ingatlanjukat. Évekkel később jutottunk el egy kis egyutcás, fatornyos faluba, Roztokára, fenn a Kárpátokban, húsz kilométerre a Vereckei-hágótól. Többször eljártunk aztán oda síelni, először házat béreltünk, majd 2000 táján meg is vettünk egy épületet. Most évente akár nyolc-tíz alkalommal is kimegyünk. Újabban szinte csak ott síelünk; sok szempontból jobb, mint Ausztria, és összehasonlíthatatlanul olcsóbb. Aztán alapítottunk egy közös céget is a beregszásziakkal, amelyik informatikával, kártyagyártással foglalkozik. Ez most tíz helyi családnak ad munkát. Ha tényleg segíteni akarunk az ott élőkön, akkor valami ilyesmit kell tennünk: munkához, megélhetéshez kell segítenünk őket. Különben úgy fog „megoldódni" a magyarság helyzete, ahogy nem szeretnénk: egyszerűen elvándorolnak onnan, elfogynak a magyarok. Nekem egyébként most már keresztfiam is van Beregszászon.

Én vagyok a Szepi. Nem is tudom, hogy hol kezdjem a történetet. Azt hiszem, ott, hogy volt egy négy éves Szepi, aki megismerkedett Imre atyával Zugligetben. Akkor először volt itt. Két évig jártam hozzá 
hittanórára. Azután ő elkerült innen, 's ha jól emlékszem, '76 őszén jött vissza. Nagyon örültem, mert emlékeztem rá, tudtam, hogy hatéves voltam, amikor elment. Szerettem, mert nagyon jól bánt s tudott bánni a 
gyerekekkel. Hamarosan egy nagyon jó kis csapat gyűlt 
itt össze. A mostani "öreg" házasok voltak akkor itt a 
fiatalok. Egynéhány akkori barátomból összeállt egy jó 
kis hittancsoport, s ez képezi a mai csütörtöki csoportnak a magvát. Mozgalmas élet indult be Zugligetben. A 
plébánia közben egy aIig látogatott plébánia volt. Hivatalosan nyolcezer vagy tán még több tagja volt ennek az 
egyházközségnek, ám ha már ötvenen elmentek egy 
nagymisére, az soknak számított. Mikor Imre atya ide
jött ebbe a düledező templomba mert akkor még düledezett -, egy méter magasan állt a víz a pincében, a 
tető pedig beázott. Emlékszem még arra is, amikor az 
egyik szentmisén a szentélyből Imre atya fejére csöpögött a víz.

Elindult az első nagy munka, a tetőszerkezet 
rendbehozatala, amelyre a hívők adták össze a pénzt 
egymillió-kétszázezer forintot. Ez tíz-egynéhány évvel 
ezelőtt igen nagy összeg volt, de összehozták a hívek. 
Minden kereső ember befizetett ezer forintot. Elkezdő
dött ezután a templom belső átalakítása. Szűknek bizonyult, úgy, ahogy volt. Hiszen egyre többen kezdtek 
idejárni. Nagyon pezsgő élet indult meg itt. A hívek 
kivették a szabadságukat, és éjt nappallá téve dolgoztak, verték ki a falakat. Utána megépítették a boltíveket. 
Egy nyár alatt elkészült a templom a jelenlegi formájá
ban. Illetve akkor még nem volt kifestve, az később kö
vetkezett. Ezek a munkálatok, ezek a nagy megmozdulások szépen összekovácsolták a közösséget. Talán ez is 
oka lehet, hogy még ma is áldozatkészek az emberek. 
Kicsik, nagyok egyaránt dolgoztak keményen az építésnél. Emlékszem, én akkor tizenöt éves voltam. De minden szabadidőmet ott töltöttem.

Imre atya részéről merész vállalkozás volt, hogy 
egy ilyen pezsgő plébániát, közösséget hozott létre, 
mert akkoriban még nagyon figyelték az embert S nem 
nézték jó szemmel, ha az ifjúsággal ilyen szinten foglal
kozik valaki. Főleg persze, ha pap az illető ...

Nagyon sok közös nyári élményünk volt. Minden 
évben elmentünk néhány hétre kirándulni Imre atyával. 
Egyszer például a Bakonyba mentünk, s ahol az este 
ránk köszöntött, fölvertük a sá tra t, és ott aludtunk. Az 
erdőben minden este misét mondott, elmélkedéseket 
tartott. Fantasztikus volt ez az élet. Akkor még Imre 
atya jobban ráért, mert volt egy másik fiatal pap is a 
plébánián. És egy idősebb, Pethő atya. Tehát hárman 
voltak, s így mindegyikük egy-egy hónapra elmehetett 
pihenni. Imre atyával több nyáron keresztül elmentünk 
legalább egy-két hétre Sajkodra nyaralni. Emlékezetes 
kirándulások ezek. Imre atyát én tanítottam meg ször
fözni, télen pedig eljártunk síelni. Mert megtanult síelni 
is. Ó nem volt egy földtől elrugaszkodott ember, igenis 
élvezte a földi élet szépségeit, kihasználta lehetőségeit.

Lelkét felnevelő plébánosának, Károly atyának, 
Dr. Kutasi Károlynak szeretett volna Imre atya felemelő 
lelki ajándékot adni. Ezért összegyűjtötte a zugligeti 
plébániából a híveket, egy nagy csapat embert, és azokkal elzarándokoltunk Győrzámolyba. Győrzámoly 
ugyan nem zarándokhely. De Imre atya ott nőtt fel, és 
ez a jó, öreg, súlyos beteg pap ott él. A templomba nem 
fértünk be. Ezért a szentmise késve kezdődött. Egy rögtönzött oltárt építettek a templom mellett, és ott a templomkertben volt az a rengeteg ember, akik odamentek. 
A győrzámolyiak tátották a szájukat. Károly atya szent
mise közben rosszul lett. Akkor félrevitték őt. Bement a 
sekrestyébe, ott egy kicsit pihent, egy kicsit hűsölt, utána kijött. A győrzámolyi hívek nagyon nagy szeretettel 
fogadtak minket. Azt a rengeteg embert megvendégelték. Kiskosarakkal hoztak süteményt, gyümölcsöt, és 
igyekeztek jól tartani minket. Utána, hogy aztán tényleg 
valami zarándoklat jellege is legyen, még bementünk 
Győrbe a Székesegyházba, ahol a Tihanyi Gazsi meg a 
Skólás gyerekek a Szűzanya kegyképe előtt énekeltek. 
Még megnéztük azt a kendőt is, amivel a könnyező Szűzanyának, a képnek a könnyeit letörölték, és aztán indultunk hazafelé.

Imre atya specialitása a család pasztorizáció, és 
karitatív tevékenysége a nagycsaládosoknak a segítésével kezdődött, alakult. Én is valahol itt kezdtem el a 
dolgokat, mert nagyon szeretem a gyerekeket. Már ifjabb koromban is eljártam olyan családokhoz, ahol két, 
három, négy, esetleg több gyerek volt. Egyszerűen csak 
azért, hogy játszhassak a gyerekekekkeI. Időnként elvittem őket valahová sétálni, hogy kikapcsolódjanak otthonról. S ebben többen a barátaim közül is partnerek 
voltak.

Ha jól emlékszem, 1977 vagy '78-ban volt az első 
olyan megmozdulásunk, ami már kifejezetten karitatív 
tevékenységnek nevezhető. Egy mozgássérülthöz, Varga Lacihoz kezdtünk jámi, akinek valahonnan megkaptuk a segítségkérését. A fiúnak nagyon idős szülei voltak. Azt hiszem, hogy az édesanyja meg is halt, és csak 
az édesapjával élt. Nagy szüksége volt támaszra. Ó volt 
az első, akivel így foglalkoztunk. Megszerveztük, hogy 
valaki mindig fölmenjen hozzá. Elhoztuk őt időnként 
hittanórára is, meg szentmisére. Vagy gyalog, mert a 
Böszörményi úton lakott, vagy fölraktuk buszra, és úgy 
jöttünk vele ide Zugligetbe. Abban az időben még nem 
ment olyan jól az ifjúságnak, mint ma, hogy szinte min
denkinek autója van. Akkor csak ez volt a megoldás.

Aztán nekem közbejött a katonaság, és az az egy 
év elegendő volt ahhoz, hogy Varga Lacival megsza
kadjon a kapcsolatom. Illetve hála Istennek átvették a 
fiatalok a stafétát, és vitték tovább az ügyet. Aztán jött 
egy-két ilyen "lyukas év" a katonaság után, amíg el nem 
kezdtem az egyetemet. Segítettem néhány barátomnak 
a házát felépíteni, s belefogtam én is egy építkezésbe.

Zugligetben mindig jöttek a hívások, ide egy 
öregasszonyhoz kell elmenni, ott másnak kell segíteni 
egy kicsit. Kifesteni ennek a lakását, fát vágni annak. 
Szóval mindig volt valami, amihez meg kellett mozgat
ni az ifjúságot. 1987-ben, amikor már Ildivel házasok 
voltunk, akkor egyszer bejött hozzánk Gubicza Balázs, 
a plébánia egyik egyházadó-beszedője azzal, hogy lakik 
itt az utcában egy mozgássérült fiú, Csepregi László. És 
csak akkor tud otthon lakni, ha megszervezzük, hogy rendszeresen mindig visz neki valaki reggelit, ebédet, 
vacsorát. Nagyon szeretne bejönni a szentmisére. Ezt 
kell megoldanunk. Azért gondolt ránk Balázs, mert én 
ilyet már többször szerveztem. Föl is kerestem a fiút. 
Hittanórára, illetve a vasárnapi szentmisére mindig más 
vitte el. Eléggé körülményes volt őt berakni a kocsiba, 
ez egy külön technikát igényelt. Így ment hosszú
hosszú időn keresztül. Gyalog őt nagyon nehézkes volt 
eltolni, tehát mindenki kocsival kellett hogy vigye.

Aztán elkerült a Baba utcába, s én meglátogattam 
ott is. Akkor tudtam meg, hogy létezik ez az intézet. 
Egyre több fiatal került a Baba utca "vonzáskörébe" 
azáltal, hogy a Csepiért el kellett menni. Aztán kiderült, 
hogy nemcsak Csepit kell ide elhozni Zugligetbe, ha
nem vannak mások is. Alakulni kezdtek a barátságok, 
és egészen mély kapcsolatok is kifejlődtek. S eddig ezt 
mind a Máltai Szeretetszolgálat és egyéb nélkül csináltuk. És csináltuk, mert úgy éreztük belülről, hogy csinálni kell.

Tavaly, 1989 májusa végén vagy már júniusban, 
szólt Imre atya: "Szepi! Szedjél össze négy embert, ki 
kell menni Lourdes-ba a máltaiakkaI." Felhívtam a főnökömet, hogy nekem ettől eddig kell szabadság. Ó persze ennek egyáltalán nem örült, sőt fenyegetett, hogy 
kirúg. "Jó, hát rúgjon ki. Munkahelyet még találok, de 
nekem most van egy ilyen feladatom, s van vagy har
minc nap szabadságom, maradt még az előző évből is. 
Vagy elenged, vagy ha nem, hát rúgjon ki nyugodtan, 
s el van intézve a dolog." Akkoriban még a Kontrax 
Kisszövetkezetnél dolgoztam, műszaki vezetőként.

Imre atya nem sok gondolkodási időt hagyott, hi
szen este hat órakor szólt, hogy kilenckor Lourdes-i megbeszélés. Én inkább kirándulásnak számítottam, jó, 
hát kimegyünk, utazunk, biztosan szép dolog lesz. Lelkiekben nem vártam túl sokat. Az ilyen zarándokhelye
ket nem nagyon kedvelem, és nem várok tőlük sokat. 
Másképp alakult. Megkapott a német máltai lovagok 
példája: hozzáállásuk a betegekhez, szeretetük a velük 
való foglalkozásban. Nagyon nagy lelki élménnyel tértem haza. Lourdes-nak is nagy varázsa volt számomra. 
És akkor elhatároztam, hogy mélyebbre merülök a mál
tai munkában. Addig számunkra a Magyar Máltai Sze
retetszolgálat csak annyi volt, hogy tudtunk róla, hiszen 
Imre atya volt az elnök. De nem nagyon törődtünk az 
egésszel. A mi munkánk csak abból állt, hogy ha jött 
egy kamion, akkor megjelent Dessewffy Laci, vagy 
Adányi Laci beszólt hittanórára, hogy "Na, gyertek rá
molni!" , vagy esetleg felhívtak telefonon, hogy: "Szepi! 
Szervezz ide X embert, mert rakodni kell." A Lourdes-i 
úton beszélgettem kinti lovagokkal. S ők, mikor valami
kor nyáron eljöttek és látták, hogya Csepregi t hogyan 
rakom be az autóba; azt mondták, hogy így nem lehet 
szállítani a betegeket, küldenek egy mikrobuszt erre a 
célra. El is küldték, de aztán látván, hogy hogyan eme
lem fel tolókocsistól a 150 kg-os Csepregit, azt mondták, 
hogy többet ér a derekunk, és küldenek egy olyan mik
robuszt, amire föl is lehet tolni. Ez érkezett meg idén 
februárban, Freiburgból. Ezen a mikrobuszon van rámpa, amelyen föl lehet tolni a betegeket. S most, hála Istennek, két mikrobusszal is tudjuk szállítani őket. A Baba utcából jönnek fel, de időnként más helyről is.

Eljött a nyár a Lourdes-i út után. Végre volt négy
öt nap, hogy elmehettünk nyaralni Ildiékkel valahova. 
A munkahelyemen is nagyon sok munka volt, de a máltai dolgok is elvették az időt tisztességesen. Akkoriban 
maszek kertépítő is voltam. Tehát nem nagyon jutott 
idő nyaralásra. Végül mégis úgy döntöttünk, hogy elmegyünk négy napra. Mikor hazajöttünk, augusztus 18-án, akkor itt állt a nagy "bál" Zugligetben. Az udvar 
tele volt keletnémetteI. Szerencsére viszonylag azért 
normális volt a főnököm, mert ő is zugligeti, és belátta, 
hogy nem tudok olyan intenzíven munkába járni, mint 
korábban. A teljes délelőttöt vagy a teljes délutánt késő 
estig a táborban töltöttem, mindig akadt valami dolog. 
Vagy feltörtek valamit, vagy elloptak valamit, esetleg 
beteg lett valaki, s el kellett vinni kórházba. Sokszor elő
fordult, hogy a német meg a magyar nyelvtudás kellett. 
És szerveztünk, és dolgoztunk ...

Ez így ment hosszú-hosszú időn keresztül, tartott 
körülbelül októberig. Na, akkor végre volt egy nyugodtabb időszak, kicsit elgondolkozhattunk, hogy hogyan 
is csináljuk tovább az egész máltai dolgot. Reméltük, 
hogy van most rá idő. De hát nem volt persze, mert 
sokáig kitartott az utózöngéje a keletnémet menekült akciónak.

Mikor visszajöttem Lourdes-ból, az akkori máltai
vezetés felkért, hogy szervezzek meg a XXIII. János katolikus otthonban, az öregek otthonában valami máiltai 
munkát. Elmentem Adányi Lászlóval egy beszélgetésre 
az otthon igazgatónőjéhez. A Lourdes-i út azonban rá
vezetett, hogy nem így kell segíteni. Ez egy túlságosan 
jó otthon ahhoz, hogy én most elmenjek oda jópofizni. 
"Na, öreganyók! Most olvasok nektek, vagy sétál unk." 
Éreztem, hogy nem az én kategóriám. Nem használha
tok túl sokat azzal, hogy meglátogatom őket.

"Szerencsére" van egy elfekvője is ennek az intézménynek. Lékay László bíborosról elnevezett öregek 
otthona, kint, Máriaremetén. S ott viszont nagyon nagy 
szükség volt a munkánkra. Ugyanis a nővéreknek elég 
fárasztó egy-egy szoba ápoiljait egyedül végigfüröszteni. Vannak ott is nehéz betegek, és pszichikailag sem 
könnyű mindennap végigcsinálni ugyanazt a mozzanatot, ugyanazon a betegen vagy öregen. Úgy gondoltuk, 
besegítünk. Eleinte heti egy alkalommal mentünk ki 
nyáron fürdetni. Elsősorban azokból toboroztam össze 
a csapatot, akik voltak Lourdes-ban, akik tudták, hogy 
mire vállalkoznak. Aztán gyorsan elkezdett növekedni 
az itt tevékenykedni akarók száma, s így már hetente 
háromszor is tudtunk menni. Hétfőn, szerdán és szombaton. A szombatot már meg is tudjuk felezni, ami 
annyit jelent, hogy szombatonként már csak kéthetente 
jut egy emberre a sor. A szerdai nap is elég kényelmes, 
mert már négyen megyünk, nem úgy, mint az első időben. Így elég sok időnk van egy-egy öreggel foglalkozni, 
vele beszélgetni. Sajnos előjött a mi emberi gyöngeségünk is, hiszen megszoktunk, megszerettünk egy-egy 
szobát. Mondtam, hogy mi nagyon szívesen elvállaljuk 
akár a legnehezebb szobát, de az az egy kérésem van, 
hogy ne menjünk minden héten más helyre, hogy valami lelki kapcsolatot ki tudjunk építeni az öregekkel. 
Mert az nem megoldás, hogy meg se ismerjük s a következő héten már egy másikhoz megyünk. Gyakorlatilag minden második hónapban találkozunk ugyanazzal 
az öreggeI. Meghallgatták ezt a kérésünket, meg is kaptuk a legnehezebb szobát. Legalábbis mi, a szerdai csoport. Itt van az Anna néni, aki 120 kilogramm körüli 
hölgy, szellemileg már eléggé maga alatt van. Miközben fürdetjük, állandóan verekszik, ordibál. Ez egy nagyon 
nagy feladat. Nagyon örülnek a nővérek, hogy mi ezt 
elvállaltuk és nem nekik kell vele foglalkozni. Van még 
hozzá egy másik beteg, aki úgyszintén nem tud magáról. De van köztük egy nagyon kedves, az Erzsike néni, 
aki egy volt ötvösművész. Néhányszor már nézett minket betörőnek, de úgy is nagyon kedvesen fogadott. A 
Rózsika néni pedig mindig azt kérdezte, miért akarjuk 
vízbe fojtani. Van, aki aztán meg sem szólal, ilyen volt 
a Jolika néni, ő azóta már meghalt. Mint egy bábu, gyakorlatilag végig aludt. Igazából soha nem szólt.

Elvállaltuk itt, hogy évente két alkalommal csinálunk zarándoklatot. Tavaly elmentünk Lajosmizsére ter
ményáldásra. Az itteni öregeket elvittük.

Visszatérek novemberhez, amikor is beszélgettünk Imre atyával meg Csillával arról, hogy nincs-e kedvem főállásban csinálni ezt a munkát. Mondtam, hogy 
lenne, de hát ennek az anyagi feltételét is elő kell terem
teni. Hiszen meg is kell élni valamiből. Nem volt sok 
idő gondolkodni, mert eljött december 22-e, amikor is 
kitört Romániában a forradalom. Szinte mindenki, aki 
útközben bárhol meghallotta a hírt, hogy megnyílt a 
határ és lehet melmi segíteni, az Zugligetben gyülekezett.

Fehérváron voltam aznap, és közben hallgattam a 
híreket. Hallottam, hogy mi a helyzet. Rohantam haza 
az útlevélért, utána Zugligetbe, kérdeztem, mikor indulunk. Hát estére körülbelül éjfélig meg is rakodtunk 
ötven teherautót és mikrobuszt. Gyakorlatilag a pincét 
teljesen kiürítettük. Elindult a konvoj. Sajnos Imre atya 
azt mondta, hogy valakinek itthon is kell figyelni a dolgokra, hát én maradtam itthon Seidl Gáborral, kettesben, hogy a hátteret szervezzük meg.

Volt mit. Így például állandó ügyelet kellett a 
közraktárba, ahol fogadják az adományokat. A rádióban felhívásokat kellett intézni, hogy adakozzanak az 
emberek. Állandóan figyelemmel kísérni a híreket, hogy 
éppen mi zajlik Romániában, mik a lehetőségek. Meg
szervezni azt, hogy legyen egy ikertelefon helyett 
még öt fővonal. Az amatőr rádiósok is fölajánlották a 
segítségüket, és egy teljes rádióláncot alakítottak ki. Persze volt még kismillió egyéb dolog is. Éjjel-nappal történtek az események. Három napon keresztül nem hogy 
aludni nem tudtam hazajönni, de még csak átöltözni 
sem. De így volt ezzel mindenki. Aztán telt az idő, s az 
előző munkahelyemen bejelentettem, hogy sajnos fölmondok. Mert itt nagyobb szükség van rám, és szellemi 
szabadfoglalkozásúként tevékenykedem, ami azt jelenti, 
hogya magam ura vagyok.

Esetleg magamról még annyit elmondanék, hogy 
eredetileg áramlástechnikai gépész vagyok, korábban 
foglalkoztam környezetvédelemmel, porszűrésseI, mérnök-üzletkötő is voltam, s most jelenleg szellemi szabadfoglalkozásúként főállásban a Máltai Szeretetszolgálatnál ténykedem. Február negyedike óta a kuratórium tagja vagyok, amit abszolút nem kívántam, de 
hát így hozta a sors. Nekem egy volt a célom, hogy a 
szeretetszolgálatért tehessek s kérésem, hogy hagyjanak 
tenni.

Van egy szép kis családom, kedves feleségem, aki 
maximálisan megértő, és támogat mindenben. Kislányom, Erzsike most lesz kétéves, s van egy Pali nevű 
fiacskám, aki most hét és fél hónapos. Decemberre várjuk a harmadik gyermekünket. Itt lakom ZugIigettől 
nem messze, a Tárogató úton egy szép lakásban, amit a 
saját két kezemmel építettem föl még egyetemista koromban. Mi négyen voltunk testvérek, hát a szüleink 
nem tudtak támogatni. Az össztámogatás tulajdonképpen annyi volt, hogy nem kellett rezsit fizetnem, s kaptam itthon enni. Minden, ami ezen felül volt, ruha, utazás, szórakozás, bármi, annak anyagi lehetőségét nekem 
kellett előteremteni. Gimnazista korom óta mindig is 
dolgoztam. Egyetemista koromban maszek vállalkozásba fogtam: kertépítő voltam, ezzel elég jól lehetett keresni. Nagyon jó kuncsaftkört sikerült kiépítenem. A 
nyugatnémet konzulátusnak fönt a Szabadság-hegyen 
a parkját is többek között én építettem a barátaimmal, 
még jó néhány évvel ezelőtt. Szomorú szívvel láttam, 
hogya keletnémet invázió azt is tönkretette. Ebből a 
maszek kertépítésből tudtam fölépíteni ezt a lakást, és 
mindazt, amire szükség volt az életben, ezzel a munkával szereztem.

Hát hogy számomra megváltozott az élet, az 
egyértelmű. A korábbi években, ahogy szél volt, lemen
tem a Balatonra, Velencei-tóra vagy egyéb helyekre, és 
szörföztem. A nyaram minimum egy hónap volta Ba
latonon. Az idei évben, azt hiszem, két napot sikerült 
összesen lent töltenem. Korábban minimum harminc 
napot voltam síelni, az idén egy napot sem. Tehát mióta 
idén januártól mélyebben belevetettem magam a Máltai 
Szeretetszolgálat munkájába, nincs igazán szabad
ságom. Ha ezt az utat választottam, akkor föl kell hagy
nom a hobbijaimmal, mert egyszerűen nincs idő rá. Azt 
nem tudom, hogy így, ilyen intenzitással meddig lehet 
csinálni, a végletekig biztos nem. Mert azért valahol ezt a család megsínyIi, és ugyanígy én magam is. Ezért ezen 
változtatni kell. Azzal is tisztában vagyok, hogy most a 
kezdeteknél minden perc, minden pillanat borzasztóan 
számít, jól ki kell használni és maximálisan tenni az ügy 
érdekében.

Ildi Dr. Könyves-Tóth Ildikó -, a feleségem is 
partner a karitatív tevékenységben. Van egy család, 
akiknél tavaly elég szomorú volt a helyzet, mert a ma
ma súlyos rákos betegen feküdt, s·tudták, hogy meg is 
fog halni. Ide kellett kijárni segíteni, és hát Ildi egy másik lánnyal, Reischl Eszterrel elvállalta. Szerdai napokon 
reggel kimentek, s estig mindent megcsináltak a háztar
tásban. Mindezt hosszú időn keresztül csinálták, mind
addig, amíg meg nem halt a Márta. Később a tanács 
küldött egy hölgyet, aki odajárt dolgozni és a háztartást 
rendbe tenni. Ebben az érdekes az, hogy ez az egész 
fiatal hölgy véletleniil jutott oda, s azóta a Tamás felesé
gül vette, és hát megint kiegyensúlyozottan él a család: 
a gyerekek (mind a nyolc) maximálisan elfogadják őt. 
Most már ide nem kell járni segíteni. Ildi segít abban is, 
hogy amikor Csepregi Laci itthon lakik a Tárogató úton, 
visz neki enni, elmegy, megágytálaztaija. Sokszor amit 
nekem kellene megcsinálni, azt megcsinálja helyettem.

A hajléktalanok sztorijáról majdnem megfeled
keztem. Imre atya már régóta foglalkozott a gondolat
tal, hogy valahol egy éjszakai menedékhelyet bizto
sftson számukra, esetleg egy reggeIivel vagy egy vacso
rával, tehát napi egyszeri étkezésseI. Többször járt is 
már a tanácsnál, hogy adjanak ott a környéken egy épü
letet de hát ezt nem sikerült megszerezni. Januárban, 
amikor volt a nagy romániai segélyakció, akkor odave
t6dött néhány hajléktalan is hozzánk ZugIigetbe, akik kértek ezt-az t-amazt. Többeknek megenged tük, hogy 
megfürödjenek. Nagyon normális volt egyik-másik. 
Mindig elláttuk őket segéllyel.

Egyik nap jött egy társaság, amelyik nagyon sok 
mindent kért. Azt mondták, hogy fönt laknak a János
hegyen, egy sátorban, és van köztük két várandós anya 
is. Akkor elhatároztam, hogy hát a fene egye meg, annyi 
mindennel átvágták már a fejemet, annyi trükk volt az 
életben, ennek utánanézek, s ha igaz, akkor segíteni fo
gok nekik. Föl is mentem az erdőbe hozzájuk, és dö1r 
benetes látvány fogadott. Nejlonfóliák között, mínusz 
tíz fokban laktak ott emberek, úgy emlékszem, nyolcan 
vagy kilencen. Akkor elmentem Imre atyához, hogy jöj
jön el ő is, és nézze meg, mert ezeken az embereken 
valóban segíteni kell valami útoÍl-módon. Ugyanis ők 
azért mentek oda, mert a Déli pályaudvaron már tart
hatatlan volt a helyzet. Állandóan verték őket, mésszel 
fertőtlenítés CÍmén leöntötték az embereket és így 
tovább. Imre atya fel is jött, és ő is döbbenetesnek talál
ta. Kihívtuk a televíziót, és egy interjú készült az egyik 
ott lakó fiatalemberrel, aki egy nagyon normális valaki 
volt. Elmondta, hogy ő miért került oda. Imre atya is 
nyilatkozott, hogy mi szeretnénk foglalkozni ezzel a 
kérdéssel. Imre atyát felhív ta . Kárpáti, az akkori had
ügyminiszter, hogy itt van ez a táborIehetőség, kint Tő
rökbálinton, tessék, csináljuk. Így indult el.

Nagyon-nagyon sok szörnyű élmény volt ezzel az 
egésszel kapcsolatban. Egyszer Nagy Bandó telefonált, 
hogy menjünk segíteni, mentőautón a kórházba kell 
szállítani embereket a Déli pályaudvarról, mert kettő 
már meghaJt. Lementünk a nagy katasztrófaautóval és 
ide-oda hordozgattuk az embereket, segítettünk nekik.

A személyazonossági megszerzésénél is mentünk, vit
tük őket mindenhova. Törökbálint aztán kinőtte magát 
rehabilitációs otthonná. Azóta is jönnek rendszeresen 
hajléktalanok, és mindig jön egy-két nyomorult, aki va
lami okból nem akar bekerülni. Próbálunk segíteni, 
amennyire lehet. Biztos, hogy sokan át is vágják a fejün
ket, de hát ez olyan dolog, hogy inkább az én elméle
tem szerint kapjon száz olyan is, aki nem érdemelte 
meg, mintsem hogy egy olyan ne, aki megérdemelte 
volna!

Kétségtelen, hogy nem mindenkit érint egyformán a válság. Ismerek olyanokat, akik szinte semmilyen változást nem érzékelnek, megvan a folytonosság az üzletmenetükben. Amikor azt látom, hogy a város széli nagy hipermarketek, bevásárlóközpontok parkolói tele vannak autókkal, akkor megint az az érzésem erősödik, hogy olyan nagy mégsem lehet a válság. Összességében mégis azt gondolom, hogy a válság létezik, és a szűkebb környezetemben is érzékelhető. Látom, hogy bezárt Pátyon a Suzuki-kereskedés, mert több mint fél éve egyetlen autót sem tudtak eladni. Tapasztalom, hogy ha szervizbe viszem az autómat, és kiderül, hogy ki kell cserélni egy 20 ezer forintos alkatrészt, a szerelő fölhív, hogy megcsinálja-e - nyilván ma már többször előfordul, hogy az ügyfeleik nem tudnak ennyit szánni a javításra. Tudom, hogy azt a pátyi lakást, amit tavaly 28 millió forintért kínáltak, most alku nélkül is meg lehet venni 23 millióért. Látom a saját vállalkozásunkban is - a banktechnikai eszközöket forgalmazó SCH-ps Kft.-ben -, hogy egyes megrendelőink korábban nem tapasztalt áralkukba kezdtek, és késve fizetnek. Például most, májusban kaptuk meg egy jelentős februári számlánk ellenértékét, ami nálunk is okozott cash-flow-problémákat.

Teljes mértékben egyetértek. Talán azért, mert nem vagyok közgazdász, józan hétköznapi ésszel sosem tudtam megérteni: egy cégben miért kell mindig, minden évben többet termelni az előző évinél? Miért kell mindig tovább fújni a lufit? Így nem meglepő, ha előbb-utóbb kipukkad... A dolog ott válik igazából súlyossá, amikor az emberek maguk is azt hiszik, hogy minden évben valamivel jobban kell élniük, és a lehetőségeikhez képest mindig magasabb szintű életvitelt céloznak meg. Miért kell tragédiaként megélni, ha néha vissza kell fogni egy kicsit a költekezésből, és vissza kell lépni egy korábbi szintre?

Igen, és ez a magánemberekre éppúgy igaz, mint a cégekre. Az üzleti siker, illetve az ehhez kapcsolódó elégedettség két dologtól függ: egyrészt attól, hogy mennyit keresünk, másrészt attól, hogy mennyit költünk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni: arra kell törekedni, hogy minél többet keressünk és így minél többet költhessünk. Pedig vannak tartalékok a költekezésünkben is. Azt hiszem, nekünk, keresztény üzletembereknek példát kell mutatnunk és stratégiákat kell kidolgoznunk: hogyan tudjuk úgy a fogyasztásunkat csökkenteni, hogy az életünk ne legyen rosszabb, ne legyen értéktelenebb. Mondok egy példát. Én már tíz éve lemondtam arról, hogy Ausztriába járjunk síelni a családdal. Nem is az a kérdés, hogy megengedhetjük-e magunknak, hanem az: erkölcsileg elfogadható-e, hogy egy nyolctagú család egy hét alatt közel egymillió forintot költsön el? Most már Kárpátaljára járunk síelni, az említett összeg körülbelül egytizedéért. És hogy egy céges példát is említsek: most az SCH-ps Kft.-nél elhalasztjuk a cégautók újra cserélését, illetve szerényebb kocsikra váltunk. Ez természetesen az ügyvezetőre is vonatkozik. Lássuk be, nincs ebben semmi tragikus, és egyáltalán nem akadályozza a vállalkozás működését. Ezért mondtam, hogy vannak a költekezésben tartalékaink. Csak meg kell változtatnunk a tárgyakhoz való viszonyunkat: nem célnak, hanem eszköznek kell őket tekintenünk. Nem szabad megengednünk, hogy a tárgyak foglyaivá vájunk, meg kell őriznünk a szabadságunkat. Ezzel a szemlélettel valóban könnyebb átvészelni egy válságos időszakot.

A költségtakarékosság nem csak kényszer: nagyon fontos, hogy a munkavállalók megtartását is szolgálnia kell! Minél alacsonyabb beosztású az adott cégnél dolgozó „robotos", annál nagyobb a gond, amit a jövedelemcsökkenés okoz neki, tehát az ő problémáját kell a legfontosabbnak tekinteni. A cégvezetőket és a tulajdonosokat kell a legkevésbé félteni, hiszen nekik valószínűleg vannak tartalékaik, és többről tudnak lemondani. Ezért a takarékosságot a vezetőkön és a tulajdonosokon kell kezdeni. Ha a munkavállalók látják, hogy a gondokat nem az ő rovásukra, hanem velük együtt, az ő szempontjaikat is figyelembe véve próbáljuk megoldani, akkor őbelőlük lesznek a legjobb embereink, akik nehéz körülmények között is kitartanak a cég mellett. Ez tehát nem gyengíti, hanem éppen erősíti a vállalkozás helyzetét egy válság idején. Hasonlóan fontos tényező a hosszú távú tisztességes üzleti magatartás: egy szűkülő piacon az ügyfeleid tudni fogják, hogy ki volt az, akitől mindig jó minőségű, megbízható terméket és szolgáltatást kaptak, és ha ilyen vagy, ki fognak tartani melletted, amennyire az lehetséges. A harmadik fontos tényező is részben az előzőből adódik: ha jó a kapcsolatod az ügyfeleiddel, jobban fogod látni, hogy milyen igényeik vannak, és könnyebben találsz rá az új tevékenységi körökre, amelyekkel plusz bevételt szerezhetsz. Az SCH-ps például hagyományosan bankjegykezelő gépekkel foglalkozik, de most pénzérmekezelő berendezésekkel is bővítjük a kínálatunkat.

Elvileg óriási szerepe lehet, de még dolgoznunk kell azon, hogy ez valóban működjön. A hálózatban lévő embereknek, vállalkozásoknak jobban kellene tudatosítaniuk, hogy milyen felelősségük van. Egyfelől a hálózathoz való tartozás nem azt jelenti, hogy itt a piaci árnál drágábban tudok elsózni gyengébb minőségű szolgáltatásokat és termékeket. Másfelől tudatosan kell törekedni arra, hogy ha valamilyen termékre vagy szolgáltatásra van szükségem, akkor először a hálózat tagjai között nézek körül: hátha innen tudom megrendelni. És néhány ezer forintos árelőnyért nem illik - és hosszabb távon nem érdemes - lecserélni az érmés beszállítómat egy „külsősre". Ezen kívül még egy dolgot érdemes tudatosítani: amennyire lehet, folyamatosan képben kell lenni arról, hogy mivel foglalkoznak az érmés társaim, és keresni kell a lehetőséget, hogy hogyan tudom beajánlani őket másoknak, hogyan tudom őket üzleti kapcsolatokhoz segíteni. Összefoglalva: elsősorban nem azt kell keresnünk, hogy mit kapunk az ÉrMétől, hanem azt, hogy mit tudunk adni a többieknek. Ha mindenki így gondolkodik, látványosan meg fog nőni a hálózat hatékonysága, és akár több egyéni hasznunk is lehet belőle, mint gondoltuk volna.